Törökország és a Kaukázus: egy csipet magyar őstörténet!

Eléggé cikcakkosra sikeredett a nyomvonal, Zeugmát, Rumkalét az ég világért sem hagytam volna ki és ugyanígy voltam a híres sötét kanyonnal. Ez utóbbit haza úton is meg lehetett volna nézni, de ott más terveim voltak. Így, hogy leértünk a szíriai határhoz újra északnak vettem az irányt, Malatyába, ahonnan egy egynapos túra a Dark Canyon. Az útvonalba pedig belekomponáltam a Göbekli Tepét és a Nemrut hegyet.

A reggeli itt is bőséges és finom volt, külön kiemelném a dobozos vizet. A csapvizet sehol sem isszák, cserébe mindenhol lehet venni különféle kiszerelésű ivóvizet, ráadásul bagóért. Induláskor még megálltunk egy kicsit fotózni, drónozni a szállásnál aztán alsórendű utakon indultam neki, minden felé csak pisztácia, szegényes kisvárosok és kiégett vidék (június közepe!).

Ők már rég learattak és több helyen láttam az út szélén a szalmát ledarálva, kupacban. Tudja valaki, hogy mire használják?

Itt tűnt csak igazán fel, hogy az egyes vidékek egy fajta növény termesztésére álltak rá. Egy vagy akár több napon keresztül csak egy fajtát láttunk a földeken vagy az utakon. Kappadókia környékén mindenhol padlizsán volt, Gaziantep felet mindenhol gabona volt, itt pedig csak pisztácia minden fele. Később volt vöröshagymás rész, kajszis, fokhagymás, stb.

Göbekli Tepe a világ legősibb ismert települése és templomegyüttese, amely hétezer évvel előzi meg a Stonehenge-et és hatezerrel az első egyiptomi piramisokat! (12.000 éves). A helyszín létezése megdöntötte a történelmet: bebizonyította, hogy nem a mezőgazdaság vezetett a valláshoz, hanem a közös rituálék és a monumentális építkezési igény kényszerítette ki az emberiség letelepedését. A 10-20 tonnás, állatalakokkal díszített kőtömbök precíz megmunkálása és mozgatása egy olyan korszakban történt, amikor még sem fémeszközök, sem kerék, de még háziasított igásállatok sem álltak az építők rendelkezésére. Még a fazekasságot sem ismerték. Ez a város is az UNESCO világörökség része.

A távoli vidék az egykori Mezopotámia még zöldellő része, Szíriával a háttérben.

A meleg még elviselhető volt és ismét a fennsík felé haladtunk, ahol az 1.000 méteres magasság miatt azért pár fokkal hűvösebb volt. Egy darabig a D885 osztott pályáson mentünk, mert meg kellett kerülni egy óriási víztározót (80 km hosszú) és ez kb. egy órányit hozzáadott a menetidőhöz. Sivereknél megtankoltunk, ismét teázunk és beszélgettünk egyet a helyiekkel. Megláttuk az első iraki rendszámos autót, mentünk egy olyan vidéken, ami teljesen ki volt forgatva, gondolom bányásztak valamit, és láttunk kiégett autókat is. A D360 már visszakanyarodott a Nemrut felé, csak egy rövidke szakaszon csinálták meg 2×2 sávosra. Egyre közelebb értünk a csodás hegyekhez, helyenként ki is kandikált a Nemrut 2.134 méteres, kopasz csúcsa. Pazar volt a táj, a forgalom zéró.

A Nemrut-hegy magyarul Nirmód-hegy. Nimród a magyar őstörténeti hagyományban Hunor és Magor apjaként jelenik meg, a vadászat és az ősiség mitikus alakjaként. A krónikákban és mondákban ő köti össze a magyarság eredetét a keleti, ősi civilizációk világával, szimbolikus hidat képezve történelem és mítosz között.

A Nimród-hegy is kötelező eleme volt a túrának. Mint utóbb – fent a hegyen – kiderült más történelmi jelentősége is van a helynek. A hegy tetején I. Antiokhosz kommágénéi király monumentális szoborcsoportot emeltetett Kr. e. 1. században, istenek és saját maga tiszteletére. A hatalmas kőfejek ma a földön hevernek a sírhalom körül, és az UNESCO világörökség részét képezik. Az ülő szobrok eredeti magassága a trónnal együtt körülbelül 8–9 méter volt. A letört kőfejek önmagukban is hatalmasak, átlagosan 1,8–2 méteresek, a tömegük több tonna. I. Antiokhosz király saját síremlékét emeltette ide. A sírkamrát mindmáig nem találták meg, csak a hatalmas, mesterséges törmelékhalmot, amelyről a kutatók feltételezik, hogy a temetkezést rejti.

És itt jött a váratlan csavar, ami csak a hegyen esett le, a király portréjával: Artúr király a vérnyulat, Caerbannog barlangjánál (Skóciában, ahol néhány éve jártam), az antiókiai, szent kézigránáttal pusztítja el. És most pár évvel később itt állok a kézigránát készítőjének a sírjánál!

Innen már Malatya, a szállás volt a következő célpont. Az út lefelé a Nemrutról kifejezetten gyönyörű volt. Egy hatalmas erőd lábánál megálltunk enni valamit: autentikus egy tál ételt kaptunk egy embertől, akik kiköpött úgy nézett ki, mint egy motoros barátom. Megálltunk megnézni egy késő Lómai hidat, ahol a helyiek épp piknikeztek. Bárhogy is invitáltak, mennünk kellett, mert sötétedett. A rágcsák között szárított eper is volt. Nem szamóca, ami a földön terem, hanem eper, ami az eperfán. Még érés előtt szedik le és szárítják ki, rettentően egészséges!

Elvileg színtiszta szerpentin órákon keresztül, nagyon élveztük, de sajnos kezdett ránk sötétedni. Ez még a kisebbik baj lett volna, de egyszer csak eltűnt az aszfalt. Szélesítették, felújították az utat. Az utolsó másfél órát korom sötétben murváztuk, amire még talán vágytam is egy kicsit, de azért volt autós, kaminonos forgalom, akik akkora port vertek előttem, hogy sokszor nem tudtam merről előzzem meg, nem látszott az út széle. volt olyan, hogy úgy kiszélesedett a visszafordító előtt, hogy keresni kellett a kijáratot, az út folytatását. Ha nem korom sötétbe kell csinálni, még élveztem is volna 🙂 A sötétben is látszott, hogy Malatyát eléggé megegyelte a földrengés… A szállásra érve még egy felismerést ért: ahogy nálunk a Biblia az alapfelszereltség, itt az imaszőnyeg!

436km, 11 óra 25 perc, ebből 6:19 a nyeregben. Csodás nap volt!