Törökország és Grúzia: éjszakai sárdagasztás

Utolsó török, azaz inkább kurd reggeli után már pattantunk is a motorra, mert húzós napnak néztünk elébe. Egy kis murvás kitérő az Aratár mögé (Yenidoğan), aztán pedig az egyik kiemelt célpont: Ani romvárosa. Este pedig már Bakurani, Grúziában, a Kis-Kaukázus egyik síparadicsomában.

Nincs túl sok határátkelő Törökország és Grúzia közt. Nagyjából mindenki Batumi-nál jön-megy, de én nem akartam 2x ugyan azon az útvonalon menni és nem is esett útba Irán felől. A Çıldır-Aktaş határátkelő pont beleillet az útvonalba. A biztonság kedvéért felvettem velük a kapcsolatot, hogy motorral is át lehet-e menni és van-e nyitvatartás, az időre is oda kell-e figyelni. Gyorsan válaszoltak, eloszlatták a kétségeket.

És innen jött a legizgalmasabb rész. Kinéztem egy földutat Bakurani-ba, 30-40km hosszú és a 2.500 méter magas Tskhratskaro-hágón visz át. Önmagában nem is lenne ezzel gond, de utassal, felpakolva azért nem lehet minden terepviszonyt abszolválni, az eső a magas hegyekben meglephet, például elmossa az utat.

Kerülővel, aszfalton is lehetett volna menni, de a 60 kilométeres szakasz vagy 180-ra hízik.

És akkor egy kicsit a térképről: Garmin készüléket használok, erről már írtam egy korábbi posztban. A Garmin térkép itt már két sebből is vérzett. Egyrészt a földutak hiányoznak vagy, ha rajta is van nem igazán való offroad navigálásra. Másrészt Grúzia már nincs rajta az EU-s térképen. Ha nem is pont Grúzia miatt, de a földutazgatásra kezdtem saját térkép főzésébe. Openstreetmap alapú, minden is fel van rajta tüntetve és önkéntesek, helyiek tartják karban, ezért az utolsó részletig naprakész. Készítettem egy szintvonalakkal, tájékozódási pontokkal ellátott, frankó kis térképet Grúziáról, rátöltöttem a készülékre és bátran navigáltam, bármerre is jártunk!

Nagyon érdekes vidék. Ezer méterről indultunk(a völgy) és szép lassan egészen 2.000-re kúsztunk fel a grúz határig. Fák, erdők nincsenek, ezüstösen csillognak a fém háztetők és egyre nagyobb a szegénység. Minden ház szárított trágyából készült téglákkal van bekerítve. Ezzel fűtenek ezen a zord vidéken, mert se fa, se szén, se gáz nincs a környéken. Amúgy is teljesen „zöld” és megújuló fűtőanyag. Csak a mi szemünknek fura látvány!

Színes, csíkos hegyeken keresztül jutottunk el az örmény határig, ahol egy darabig az Akhurian-határfolyó szurdokja mellett kanyargott az út. Az úton végigkísért minket az Ararat 4.000 méteres, Örmény tükörképe, az Aragat! Úgy 50 kilométerre volt tőlünk, de tekintélyt parancsoló tömege lebilincselő volt így is. Európában nem látsz ilyet, talán a Sierra Nevada emlékeztet rá egy hangyányit.
Kizkale csodás erődjét is meg szerettem volna nézni, de oda csak kísérővel engednek oda. Nem kockáztattam meg, hogy a török vagy az örmény határőrök s*ggbe lőjenek!

Ani most az Akhurian török oldalán fekszik, annak ellenére, hogy a középkori Örményország fővárosa volt. A 14. században kezdett elnéptelenedni és azóta egy romváros. Tele ókeresztény emlékkel. Ani és régió jelentette a hidat a közel-keleti és a kialakuló európai kereszténység között!!!

Kettő és fél órát sétáltunk a romok és az Akhurian csodás kanyonja között. Hatalmasa városfalak, máig álló templomok és romok minden felé. A folyó túloldalán már örmény zászló, őrtornyok és katonák. Mindez 1.700 méteres fennsíkon, nagyon körülmények között. Nagyon különleges szeglete a világunknak. Pár napot csak itt el tudtam volna tölteni!

A túra óta az örményekkel is békülnek a törökök, 30 év után újra megnyílt a határ.

Ani-ból kijövet kinéztem egy szimpatikus földutat, amivel vagy 40km-et spóroltunk. Nagyon szegény vidéken vitt keresztül. Pihenő nélkül mentünk a grúz határig, csak egy-egy rövid fotózkodás fért bele. Megállatunk egy hatalmas, természetes liliom föld közepén (elképesztően finom illat volt!). A Çıldır-tó mellet annyira feltámadt a szél, hogy nem lehetett függőlegesen motorozni(egyenesben sem). Meg kellett állni felvenni az esőruhát, annyira fáztunk, pedig sütött a nap. Be is borult és mire az utolsó, török benzinkúthoz értünk, jól átfagytunk. A kúton még kaptunk egy utolsó török teát 🙂 Átmelegedtünk kicsit.

Új, autópálya szerű út vezet egy hatalmas, ugyancsak új határátkelőhöz, ami kamionforgalomra lett kiépítve, miden bodé, minden ablaka ahhoz van igazítva, állva sem éred fel. Az első ablaknál visszatessékelt a csaj: előbb le kel szállni, bemenni a személybejárón, kezelik az útlevelet és aztán állhatsz vissza a sorompóhoz és kezelik a járművet. Mire végeztünk a nő megint elzavart a bódétól, hogy gond van a rendszerrel. Nemsokára megszólalt a örs müezzinje. Mentek imádkozni… Fél óra múlva visszajöttek, akkor behúzott elénk egy kamiont. Már egy órát elcsesztünk a semmivel, úgy, hogy alig volt forgalom a határátkelőn. Utána a szokásos háromszoros ellenőrzés, jó körülményesek voltak megint a törökök. A grúz oldalon egy nagyon kedves hölgy ült a bódéban, tökéletes angolsággal fogadott minket. Meg is jegyeztem neki, és csak annyit mondott, hogy ez nem Törökország 😀

Itt hamar átjutottunk, de hátra volt még a grúz kötelező biztosítás. Ugyan én megvettem előre, de az utolsó pillanatban csatlakozó, kedves útitárs nem. Újfent elcsesztünk egy jó fél órát. Közben egy kóbor kutya meg akart enni…
A 2×2 sávos autóútból a grúz oldalon egy falujáró, kilencvenes-kétezres évek Erdélyére emlékeztető, a kamionok által teljesen tönkretett közút lesz, ráadásul egybefüggő, a nagyon lyukakat kerülgető kamionsorral tele. Nosztalgikus volt, első erdélyi motorostúrám jutott eszembe. A városokban tehenek, ZIL-ek színesítették a tájat. Nagyon szegény vidék, még határ túloldalához képest is.

Aszfalton este 11-re értünk volna Bakuraniba – túl sok időt vitt el az adminisztráció. Így a 2.500-as, földutas hágót választottam, annak ellenére, hogy már sötétedett és lógott az eső is. De egy jó 30-40es átlaggal számolva is rövidebb volt 2 órával az út.

Nekiindultam hát a hegynek, elhagytuk a falut, ahol az út emelkedni kezd és láss csodát, keskeny, de új aszfalt fogadott. Ez körülbelül egy kilométer volt és átváltott egy alig látható nyomra. Visszafordultam, mert a következő faluban volt egy másik földút út is, ami később becsatlakozik. Útközben, leporolva az orosz tudásom, megkérdeztem egy traktorost, hogy melyik út vezet Bakurani-ba. Erősen a hátunk mögé mutogatott. Végül a falun keresztül is át lehetett menni, de volt egy jó sáros, nyomvályús szakasz, ahol már erősen kétségbe vontam a bölcsességemet(a f***ért kellett erre jönnön mondatok hangoztak el a fejemben). Csak húztam a gázt és a Afrika megoldotta. Ettől kezdve már nem volt sár a csúcsig. Terméskövekkel (ököl és fej nagyságú) kirakott úton pattogtunk fel a csúcsra. Kirázta a lelkünket.
A hágón egy egykori szovjet sí resort csupasz romjai és körülötte, a csodás, mezei virágokkal teli mezőn legelésző tehenek vártak. Láttuk Bakurani-t a völgyben, 12km-re volt már csak. Nagyon hideg volt, fáztunk mint a kutya, pedig felfelé kellett birkózni a 400 kilóval. Már szürkült, de ahogy néztem, a teljes sötétségre pont leérünk a szállásra. A távolban látszott egy ház, égett a lámpa, elértük a civilizációt!

Nekiindultunk az utolsó etapnak, az út vizes volt, egész nap esett. A ház egy csillivilli rendőrörs volt: a világ végén, egy 2.500 méteres, földutas hágó tetején! WTF? Ráadásul a határtól legalább 60 kilométerre. Jött a rendőr, kérte a papírokat. Simán ment volna, ha kedves barátom nem magyar jogsival és német forgalmival jön. Vagy fél órát elcsesztünk mire kibogozták a dolgot. Szóval tartott, szépen beszélt angolul, a végén egy fotót is lőtt rólunk. Csak közben besötétedett. Megkérdeztem még, hogy milyen az út lefelé, mert láttam, hogy ők is onnan járnak fel és csak legyintett, hogy ahonnan jöttünk, az a jobb.
Az első szakaszon, mielőtt az erdőbe ér, egész istenes volt és még láttunk is valami a Kis-Kaukázus csodás hegyeiből. Ahogy beértünk az erdőbe, korom sötét lett, és ahogy vártam – a most mást visszasírt termésköves utat – mély sár váltotta, a terepjárók által mélyen kijárt vályúkkal, jól felpuhított burkolattal. Így telt a maradék 10+ km: küzdelemmel, de ez a motor valami elképesztő. Rettentően agilis és jóindulatú. A Vara egyszer elakadt, de kis noszogatásra tovább jött ő is. És itt el is dőlt a kiegészítő világításom sorsa…

Bakurani épül, a fele már Ausztriát megszégyenítő szállodákkal, panziókkal tele, az utak pedig tükrözik a sok építkezést. Inkább nincsenek. A szállás a hegyoldalban volt, frissen feltört sáron kellett bejutni, de ez már csak a desszert volt 🙂

Szerencsére a konyha még nyitva volt, így ezzel kezdtük az estét. Vagyis egy-egy nagy pohár Jamesonnal. 🙂 Olyan extra vacsit kaptunk, hogy az még idehaza is ritka. Hatvan kilométerrel délre pedig szarból építik a kerítést. Elég kontrasztos.

A barátomnak (itt sem) volt foglalva szállás, opportunista módon állt hozzá. Viszont telt ház volt. A csaj nem volt szívbajos. Ingyen upgradelte a mi szobánkat a kétszintes elnöki lakosztályra, ahol mind elfértünk.
Így egy kicsit kiengesztelve éreztem magam, hogy vagy két órát csesztünk el a BandÚr kedvére. De azért még nem teljesen. Még várok egy pár palack bajor sört cserébe! (idő közben törlesztett!!!)

415km, 12 óra, 7 a nyeregben. Izgalmas és fárasztó nap volt!