Gibraltár motoros túra 5. rész

Katalán borok nyomában!

Végre napsütésre és melegre ébredtünk! Korán nekiindultunk, mert gyönyörködni szerettünk volna a közeli nemzeti parkok tájaiban, de azért haladni is akartunk, jóval Valencia alatt volt a következő szállás, egy pici hegyi falucskában.

Nem jöttünk le egyből a tengerpartra, hanem inkább belevetettük magunkat a közelben lévő Serra de Montsant nevű nemzeti parkba. Nagyon gyönyörű, jellegzetes formájú sziklák között kanyargott a smirgli szerű aszfalt, autóval legalább 15 kilométeren keresztünk nem is találkoztunk. Ennél tökéletesebb hely nincs is a motorozásra!

Ez térség a katalán borvidékhez tartozik, amerre csak szem ellát sziklák, erdők, szőlők és pincészetek. Olajfákkal spékelve. Némelyik régi várkastélyból lett átalakítva, mások pedig modern, új építésűek. Igen pazar vidék!!!

A nemzeti parkot elhagyva megálltunk Falset városában egy kis betekintést tenni a helyiek életébe. Éppen piac nap volt, s egy kis kávézó teraszáról – egy helyi vörösbort kóstolgatva – tekintettünk be a helyiek hétköznapjaiba.

Móra d’Ebre-nél felhajtottunk a C-12-re, ami a Spanyolok nagy folyója, az Ebro partján kanyarog. Itt már tempós az út nyomvonala, nagyon szépen lehetett haladni a Földközi-tenger irányába. A folyó partja mintha egy oázis lenne a szikkadt hegyek közt, tele kertekkel, parcellákkal.

Szép lassan eltűntek a szőlők és felváltották őket a narancsligetek. Óriási szerencsémre épp (másod?) virágzás volt! Sok évvel ezelőtt egy pár zimankós, hóviharos New York-i nap után Phoenix-be repültem, ahol az egész környéket átjárta a narancs virágának az összetéveszthetetlen, parfümszerű illata. Olyan erős hatással volt rám, hogy azóta is ez a kedvenc illatom. Hát, most megint kaptam belőle bőven, csak nem márciusban, hanem október elején. Csodás volt!

Tortosa-nál a tengerpartra érve felhajtottunk a gyorsforgalmira egy rövid időre. A spanyoloknál kétféle gyorsforgalmi út létezik, az Autovia és az AutoIstván, vagyis Autopista 😀 Ez utóbbi hasonlít leginkább a klasszikus értelembe vett autópályához, és ezért kapus rendszerben fizetni is kell.

Valencia előtt tettünk egy kis kitérőt egy újabb nemzeti parkba: Serre Calderona. Dög meleg volt. Segart-ban – tanulva a korábbiakból – megálltunk egy tapas-ra és kávéra. Motoros városnézést tartottunk Valenciában, de majd’ elpusztultunk a melegtől a városban! Valencia után akadt egy apró probléma, miszerint egy Iphone-nal kevesebb volt nálunk, mint induláskor. Természetesen tömérdek fotóval, ami nem ment még fel a felhőbe… hosszas elmélkedés és narancsszedés és kóstolás után úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Segart-ba, hátha. Borult a terv.

Ezzel annyi idő el is égettünk, hogy a szállásig hátralevő, harmadik nemzeti park már nem fért bele. A nap maradéka része autópistázással telt. Villajoyossa-nál tértünk le, este 9 is elmúlt már. Az első étteremnél megálltunk (volna) vacsorázni, ahonnét elhajtottak, hogy már nem vesznek fel rendelést, mert fél 10-kor zárnak (este 8-kor nyitottak). Sorban próbálkoztunk, bármiféle siker nélkül, mígnem! Valencia környékén sok angol nyaral, akiknek – hozzánk hasonlóan – ugyancsak furcsa ez a fajta, kötött étkezés. Az egyik kis faluban a szerpentinen rábukkantunk egy Plan B (B terv) nevű csehóra, ahol még vígan ettek-ittak az angolok. Satufék, vacsi, reggeli megbeszél. A tulaj egy angol nyugdíjas házaspár volt, akik felismerték a piaci rést…. thank God.

A szállás egy kicsi, – talán régen hétvégi – félig cölöpökön álló, ház volt. Olyan vékony volt alattunk a födém, hogy alig mertem ráállni a megpakolt Varaderoval. De végül csak elbírta. A kulcs a lábtörlő alatt várt minket, egy cuki kis gekkó pedig az ajtó felett. Sajnos ezek nem „énekelnek” úgy éjszakánként, mint a trópusokon!