Gibraltár motoros túra 3. rész

Provence-i kitérő Van Gogh nyomában

Nem volt valami vidám az ébredés, ugyanis esőre keltünk. Nem esett nagyon, de azért esett.

Reggelire elfogyasztottuk a maradék szendvicseket és gondoltunk, hogy majd Monacoban eszünk jó Croissant és iszunk egy jó kávét. Genováig kanyarogtunk a szűk hegyi utakon, haladni nagyon nem lehetett mert vizes volt az út és formgalom is volt. Nagyon tetszik az a vidék, de eddig mindig csak olyan átutazós villámlátogatásra volt idő. Mivel nem akartam belekavarodni a nagyvárosi forgalomba az autópályán folyattuk tovább a Monacói lehajtóig. Ekkora már megszaporodott az Isten áldása és vasárnap délelőtt lévén minden zárva volt. Így most csak villám látogatást tettünk a miniállamban.

Az erős esőre és a nagy napi távra (700km) való tekintettel megint autópályán folytattuk az utat. Cannes-nál megálltunk levenni az esőruhát és egy kicsit megmelegedni. Van az a szituáció, amikor egy Starbucks-nak is lehet örülni!

A második napra már terveztünk egy kis lazítás, az előző napon megtett ezres hagyott egy kis mozgásteret a nézelődésre. Apró kitérőt tettünk Les Baux-de-Provence-be. A festői fekvésű(azóta már újra meg is látogattuk!) falucska kőfejtőjében egy csodás programot alkottak létre Carrieres des Lumieres címmel. A Sopronkőhidaihoz hasonló kőfejtő tárnáiban lévő hatalmas sík felületekre projektorokkal vetítenek különféle videókat, filmeket. Mi kifejezettek egy Van Gogh-ról szóló, egy órás előadás kedvéért látogattunk ide. Nagyon pazar és egyedi élmény, célszerű útba ejteni, ha arra jár az ember.

Induláskor megint csepergett az eső, de a felhős idő ellenére kellemesen meleg volt, esőruhára nem volt szükség. Kicsit tekeregtünk az öreg platánokkal övezett Provence-i utakon, aztán mentünk vissza a pályára. Carcasson-ig kellett aznap eljutni és még elég messze volt!

Egyre csak gyarapodtak a felhők és rendesen rá is zendített. A legközelebbi lehajtón ki is álltunk ismét esőruhába öltözni. Belebotlottunk egy francia tájékozódási(?) versenybe, aminek a checkpoint-ja pont a pihenőben volt. Nagyon készségesen tukmáltak ránk benzint, kávét, teá és minden földi jót, de amikor meglátták a magyar rendszámot kissé elbizonytalanodtak 😀 Sajnos az M-es esőnaci szárát nem tudtam áthúzni a bakancsomon, ezért minden egyes alkalommal le kellett azt is vennem. Ezt nem próbáltam ki, amikor vettem (robogóval voltam).

Innen kezdődött csak a java!!! Béziers-től majdnem Carcassonne-ig úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Egy jó 50 kilométeres front kúszott lassan, a Földközi-tenger felől és engedte ki a tartalmát a szárazföldet elérve. Két értelmes opció közül a másodikat választottam. Belső sáv, százötven. Az autósok félreálltak, a pálya szabad volt, a Vara szélvédelme elég jó, kevés esőt kaptunk. A fókazsír pedig bizonyított már!

Carcassonne-ban tovább folytatódott a nyűg az étkezéssel – és ez még jó ideig így maradt. A maradék szendvicset már nem igazán kívántuk (vajon miért?!) és szerettünk volna valami rendes, meleg ételt enni. Vasárnap volt és este 8. Fél óra keringés és két kiszállítós pizzéria után végre találtunk egy szem éttermet, ami nyitva volt. Teljesen üres volt az is, a felszolgálót és a beszélő papagájt(?) kivéve. Megkóstoltuk a helyi ételeket: az egyik valami állat belébe töltött egyéb alkatrészei voltak a másik meg talán a gyomra. De éhes ember nem válogat! 😀

Ekkora már elég későre járt, mert magával ragadott Provence és a tervezettnél jóval többet időztünk ott – s így a Carcassonne-i erődöt sem tudtuk már megnézni…

Korom sötétben, jól átfázva értünk a szállásra, ami a Carcassonne alatt, a Pireneusok lábánál, Rouffiac-d’Aude-ben volt. A harmadnapot már egyből az élménymotorozással akartuk kezdeni.
Nyugdíjas francia házaspár épített fából egy kis garzont a házukhoz toldva, nagyon hangulatos volt és különösen értékeltük a forró vizet! Egy eladó, tökéletes állapotban lévő, régi 4 kerekes Fiat Panda állt az udvarban. Elég nehéz volt ellenállni a kísértések, hogy megalkudja rá….